(olvasási idő: 3 perc)

Amikor Paul Allen nem dolgozott, szinte teljesen elmerült magazinjaiban. Lakása tele volt a Popular Electronics, a Datamation és a Radio-Electronics régi számaival, valamint különböző számítógépes alkatrészek műszaki leírásaival. Gyakran töltött órákat az Out of Town News újságosstandjánál a Harvard Square közepén, ahol újabb és újabb kiadványokra bukkant. Az itt összegyűjtött információk számos vállalkozási ötletet ihlettek, amelyeket ősszel megosztott velem.

A legtöbb ötlete a mikroprocesszorokra összpontosított. Egy időben elhatározta, hogy létrehoz egy számítógépes vállalatot a DEC mintájára. A DEC az új technológiák segítségével jelentősen csökkentette a számítógépek árát, így szélesebb körben elérhetővé tette azokat. Vajon ugyanezt meg lehetett volna valósítani olcsó mikroprocesszorokkal? Talán több chipet összekapcsolva létrehozhattunk volna egy rendkívül erős, mégis megfizethető számítógépet. Felvetette egy időmegosztásos szolgáltatás ötletét is, amely lehetővé tette volna az emberek számára, hogy telefonon keresztül hozzáférjenek hírekhez és egyéb hasznos információkhoz, például receptekhez.

Ezeket az ötleteket gyakran vitattuk meg pizzázás közben vagy az Aku Aku nevű polinéziai étteremben. Paul főként hardverekben gondolkodott, mivel szenvedélyesen érdekelte a számítógépes technológia. Az egyik legjobb ötlete az volt, hogy olcsóbb, kisebb teljesítményű chipeket összekapcsolva létrehozzon egy rendkívül erős processzort, amelyet bit-szelet számítógépnek nevezett. Az volt a kérdése, hogy ezzel a módszerrel le tudnánk-e győzni az IBM-et, ahogy egy évtizeddel korábban a DEC tette. Akkoriban egy IBM System/360 fő számítógép több százezer dollárba került, míg mi nagyjából 20 000 dollárból összeállíthattunk volna egy hasonló teljesítményű gépet.

Bár az ötlet ígéretes volt, én egyre kevésbé hittem a hardvergyártásban. Túl kockázatosnak tűnt: alkatrészeket kellett volna vásárolnunk, embereket kellett volna alkalmaznunk az összeszereléshez, és hatalmas helyre lett volna szükségünk. Ráadásul hogyan tudtuk volna felvenni a versenyt olyan óriáscégekkel, mint az IBM?

A Traf-O-Data tapasztalatai is formálták a véleményemet. Tizennyolc hónapon át küzdöttünk azzal, hogy a rendszerünk megfelelően működjön. Paul Gilbert, a seattle-i partnerünk, folyamatosan próbálkozott a számítógép összeállításával. A rendszer bonyolultsága miatt a legkisebb eltérés is problémákat okozott. Egy hajszállal hosszabb vezeték vagy minimális sugárzás is megzavarhatta az áramkörök időzítését, és újra és újra hibákat eredményezett. Ezek az állandó technikai problémák csak erősítették bennem azt az érzést, hogy a hardverfejlesztés túl sok bizonytalansággal jár.

Gilbert, aki rendkívül kitartó és makacs mérnök volt, végül működésre bírta a rendszert az egyetemi évem első tavaszán. Nyáron egy találkozót szerveztem szüleim házában a potenciális ügyfeleknek. Minden készen állt a bemutatóra, ám amikor eljött a pillanat, a szalagos olvasó tönkrement. Kétségbeesve próbáltam meggyőzni édesanyámat, hogy mondja el a vendégeknek, előző este még hibátlanul működött a rendszer. A látogatók udvariasan megitták a kávéjukat, majd távoztak. Később 2000 dollárt fizettünk egy új szalagos olvasóért, amelyet a legjobbnak tartottunk a piacon. Mindezt egy olyan egyszerű számítógépért, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy papírszalagon lévő adatokat grafikonokká alakítson.

Újra és újra a szoftverekhez tértünk vissza a vacsorák alatt folytatott beszélgetéseinkben. A szoftverfejlesztés más volt. Nem kellett hozzá vezetékeket forrasztani vagy gyárakat építeni. Csak időre és gondolkodásra volt szükségünk, és teljes kontrollt gyakorolhattunk az eredmények felett. Ez volt az, amihez igazán értettünk, és amiben egyediek lehettünk. Rájöttünk, hogy a szoftverek területén vezető szerepet tölthetnénk be – és végül ezen az úton indultunk el.

Forrás: Bill Gates SOURCE CODE: My Beginnings